Jakab Viktória neve nem ismeretlen a modellvilágban, rengeteg neves tervezővel dolgozott már együtt és számtalan magazinban láthattuk nem csak itthon, de külföldön is. A fotó-és kifutómodell többek között miskolci kötődéseiről, a modellszakma előnyeiről és árnyoldaláról, és jövőbeli terveiről beszélt lapunknak.
– Kérlek, mesélj arról, honnan indultál, és hogy találtál rá a modellkedésre!
– Eredetileg miskolci vagyok, de már kb tíz éve Budapesten élek. A családom – a szüleim és az egyik féltestvérem – jelenleg is a borsodi megyeszékhelyen lakik. Édesanyám a Miskolci Nemzeti Színházban dolgozik, ezért gyerekként, sőt már a pocakjában is, nagyon sok időt töltöttem a színházban, mind a kulisszák mögött, mind különféle előadásokon. Adta magát a helyzet, teljesen beleszerettem a színházi világba, megtetszett a színészi pálya, többször “berendeztem magam darabokba is”, ezért a Zrínyi Ilona Gimnázium dráma tagozatára jelentkeztem, majd egy fővárosi színiiskolába kerültem.
A modellkedés teljesen váratlanul jött az életembe, huszonévesen hirtelen válaszút elé kerültem, melyik irányba szeretnék komolyabban tovább menni – végül a az utóbbit választottam. Egyrészt, mert nem tartom magam olyan igazi istenadta színészi tehetségnek, másrészt pedig nagyon vonzott a lehetőség, hogy a modellkedéssel bejárhatom a világot, melyben végül sikerült megtalálnom önmagamat is, de úgy gondolom a két szakma sokban hasonlít egymáshoz, főleg 1-1 kreatívabb, akár művészi, akár reklám projekt megvalósulásakor.
A színház iránti szeretetem azóta is megmaradt, többek között a Miskolci Teátrum előadásait is, amikor csak időm engedi megtekintem, s nem csak azért, mert édesanyám jelenleg is ott dolgozik, hanem mert nagyon kiemelkedőnek tartom a színház művészeti vezetését, és ahogyan menedzselik a tevékenységüket, programjaikat. Ennyi idő elteltével (nyilván azóta felnőttem), s alakult a személyiségem, kiváncsi lennék, hogyan venném, ha ismét abba az irányba orientálódnék.
– Hogy telik egy átlagos munkanapod?
– Erre a kérdésre nem tudnék pontos választ adni, ugyanis eléggé kaotikus ez a rendszer. Jelenleg a budapesti Visage Model Management az anyaügynökségem, akik kiközvetítenek akár belföldi, akár külföldi munkákra, így egy adott időszakra lesz egy társügynökségem, akik minden este emailen küldik nekem, hogy mi lesz a másnapi dolgom, melyek általában castingok/meghallgatások, meetingek, fittingek/ruhapróbák, konkrét munkák, fotózások, bemutatók, megjelenések.
Ennek az az egyik hátulütője, hogy nehéz előre terveznem. Nagyon nehéz. Szokás-szabályendszer nem igazán van az életemben, ami egyrészről izgalmas, s mindig új, másrészről pedig eléggé fárasztó, hogy sosincs semmi állandóság. Bármikor jöhet egy megkeresés. Például, hogy másnap el kell repülnöm mondjuk Milánóba, és egy-egy munka kapcsán is ezer dolog megváltozhat: mégsem kell mennem, mégsem oda kell mennem, nem ekkor hanem akkor, vissza kell menne, mégsem kellek, mégis kellek….
– Hogy zajlott az első New York-i kiküldetésed?
– Épp Rómában voltam, amikor hívott az ügynököm, hogy töröljek minden munkát, mert a másnap hajnali géppel haza kéne utaznom, ugyanis utolsó pillanatban a követség behívott interjúra, így csak pár hét várakozás után simán megkaptam az amerikai munkavízumot. Az akkori kinti ügynökségem is nagy szeretettel várt. Amikor február elején kiutaztam, pont akkor kezdődött a fashion week időszaka, így lehetőségem volt több divatbemutatón is részt venni, és fotózásaim is voltak, szóval tényleg minden jól alakult – de csak néhány hétig.
Ugyanis szinte a semmiből beütött a koronavírus-járvány, és szó szerint haza kellett menekülnöm. Ennek nagyon nem örültem, mert a korlátozás egy számomra nagyon sikeres időszakot szakított meg, ráadásul hiába volt egy drágán és általánosságban nagyon nehezen megszerezhető munkavízumom, sokáig nem mehettem vissza Amerikába. Az az időszak, nyilván mint mindenki mást, eleinte nagyon megviselt. Ezt követően a munka leginkább a digitális térben folyt, ami nekem nem igazán tetszett, nem is vállaltam ilyesmiket. Nem vagyok egy hatalmas közösségi médiás lány… Szerencsére most már 1-2 országot leszámítva zökkenőmentesen lehet utazni, és a dolgok lassan visszatértek a régi kerékvágásba, így én is újra tudok bárhova dolgozni.
– Mi az, amit a legjobban szeretsz ebben a hivatásban?
– Egyértelműen az utazás lehetőségét, mert ezáltal sok új embert, új kultúrákat, nézeteket ismerhetek meg, szélesedik a látóköröm a világról. Olyan csodálatos helyekre juthatok el, ahova lehet, hogy soha nem lett volna esélyem. Bár kicsit kezdek fáradni ebben az életmódban, de aztán szerencsére mindig kapok egy újabb lehetőséget, melyet nem szeretnék kihasználatlanul hagyni. Természetesen magák a munkák is túlnyomó részben nagyon izgalmasak, az egész világuk, a folyamatok létrejötte, az ilyen körökben mozgás: nem akarok álszent lenni, ezek megismerése is motivál.
– Melyik országban volt a legmegterhelőbb munkád?
– Kínában elég kemény volt dolgozni, nagyon megterhelő mind fizikailag, mind lelkileg egyaránt. Kicsit olyan futószalag jellegű, ott a személyiség nem igazán számít, sokszor robotnak érzem magam, mikor hosszabb távon ott tartózkodom. Ott simán megtörténik, hogy mondjuk 20 órán keresztül fotózunk – 1-2 kisebb szünettel. S csak azt látod, amikor a 70 000. standard fogast még mindig tolják be a végeláthatatlan mennyiségű ruhával. S másnap már egy másik városba kell egyedül eljutnod ugyanezt folytatva.
Mivel a kínai lányok átlagban kisebbek, mint az európaiak, nagyon gyakran előfordul az is, hogy nem jók a méretek, és úgy kell végigcsinálni a napot, hogy mondjuk 2 számmal kisebb a cipő. Olykor a kommunikáció is nehézkes, kevesebben beszélnek angolul, Koreában például mindig velünk volt az egyik booker (ügynök), aki fordított. Ez a jobbik eset. Szóval örülök, hogy eljutottam Kínába, de nem lett a kedvenc helyem. Persze náluk is vannak kreatívabb projektek, de inkább ez a jellemző. Viszont nagyon kedves mindenki, de tényleg hatalmas a pörgés.
– Kivel tartod a kapcsolatot a kollégák közül?
– Szerencsére sok mindenkivel, az ismert magyar lányok közül. Például Mihalik Enikővel jelenleg is egy ügynökségnél vagyunk, Palvin Barbival pedig az előző ügynökségemnél dolgoztunk együtt, de más magyar és külföldi modellekkel is tartom a kapcsolatot, fiúkkal-lányokkal egyaránt.
– Mi a véleményed a modellszakma jelenlegi helyzetéről?
– Szerintem nagyon nehéz annak, aki ebben a világban mozog, s azt látom, hogy egyre nehezebb. Nem szeretnék senkit ledegradálni, de őszintén szólva nem tetszik, hogy mióta bejött az Instagram, az influencerkedés kezd összefolyni a modellkedéssel. Mindkettőben van munka, mindkettő értéket képvisel, de szerintem nem kellene őket összekeverni, mert úgy látom, hogy ezáltal egyre jobban értékét veszti a mi munkánk. Ma sokszor az számít, ki kit szponzorál, vagy épp hány követőnk van a különboző platformokon, ki hogyan “tolja magát előre”.
Én egyáltalán nem vagyok ilyen típus, nagyon örülök, hogy az ügynökségem ezt megteszi helyettem. De azért néha én is próbálkozom. Mondjuk az Instagramon még profilképem sincs, aki szeretne, ismerjen meg inkább, ne csak a fotók alapján ítéljen. A topmodellkedésnek, a “listás modellkedésnek” azért van egy folyamata, melynek során elsajátítunk alapvető ismereteket, mondjuk a kifutójárással vagy fotózással kapcsolatban, vezető managementtel a hátunk mögött. S igen, ebből élünk, ezzel foglalkozunk professzionális szinten, nem csak annyi, hogy jól nézünk ki, így valaki lefotóz minket valahol, s akkor már modellek vagyunk.
Azt hiszem, már nagyobb a verseny is, ugyanis egyre többen indulnak el a modellkedés irányába, egyre fiatalabban kezdik a szakmát. Előfordult, hogy 14-15 éves lánnyal dolgoztam együtt akár Ázsiában is, ami egy teljesen más világ; más a kultúra, a nyelv, a közeg, én még ilyen idős koromban azt se tudtam, hogyan működik a metró vagy a sütő. Én biztos nem engedném a lányomat ilyen fiatalon modellkedni. Nyilván az élethez való viszonyulásukhoz, és a talpraesettségükhöz nagyon sokat hozzá tud adni, de az éppen kialakulóban lévő személyiségüket nem feltétlenül pozitív irányba billenti el.
⁃ Említetted, hogy nem nagyon tudsz előre tervezni. Van elég szabadidőd?
– Persze, igyekszem mindig kihozni a maximumot, ha elkerülök valahova néhány hónapra vagy akár csak egy napra is, ilyenkor mindig szakítok rá időt, hogy felfedezzem a várost, akár éjjel is. Az utazások alkalmával szerencsére legtöbbször akadnak társaim is, bár zárkózott típus vagyok, úgy érzem, könnyen kötök barátságokat. Kezdetben sokszor tört rám a honvágy, de megtanultam kezelni a helyzetet.
–Mit gondolsz, meddig tudod folytatni a modellkedést? Mik a terveid a jövőre nézve, ha már visszavonultál a divatszakmából?
– Mindig azt mondom, minden utam előtt, hogy ez az utolsó, aztán mégiscsak itt vagyok. Ettől tartok egy kicsit, mert a modellkedés után nehéz lesz visszarázódni mondjuk egy állami szférába. Nem a munkával van a baj, csak egy ilyet életmód után nehéz lesz átállni. Az ELTÉ-n szereztem egy pedagógus diplomát szociológiai specializációval, de egyelőre nem látom a jövőm benne, remélem, majd kialakul. Szóval kedves olvasók, nyugodtan bombázzatok állásajánlatokkal!
Mit ajánlanál azoknak a lányoknak, akik a modellszakmában képzelik el a jövőjüket?
– Mindenképpen keressenek fel egy vezető magyarországi ügynökséget, akiknek kellően utánanéztek, mert vannak olyanok, akik sok mindent megígérnek, melyből aztán nem lesz semmi. Persze vonzóbb a siker, a fény és a csillogás, mint az iskolapad, de ez nem csak erről szól, így azt javaslom a fiatalabbaknak, hogy először legyen meg az érettségijük, utána meg lehet hódítani az egész világot. Csak bátran!
Kiemelt kép: avemanagement.com
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
